Fel lehet-e mondani a munkavállalónak a várandósság alatt?

Munka Törvénykönyvének változása 2012. július 1. napjától.

A Munka Törvénykönyve változása nem érinti a várandósság alatti felmondási tilalmat, azaz a munkáltató továbbra sem mondhat fel a munkavállalónak a várandósság időszaka alatt abban az esetben, ha a munkavállaló a terhességet bejelentette. A bejelentésnek írásban és igazolható módon kell megtörténnie.

Szponzoráció: 56-os emléktúra

Kezdhetném úgy is, hogy orrvérzésig hajtottuk magunkat az október 22.-én, a Szentendrei Helyőrségi Klub által megrendezett 56 km-es túrán, amennyiben az orrvérzés a teljesítés után következett volna be, de gyakorlatilag az indulás előtt, fél órával kezdett ömleni az orromból a vér.

A vicces dolog, hogy az eredeti terv szerint a Magyar Cserkészszövetséges 56-on akartunk indulni, de ezt csak akkor vettük észre, amikor már Szentendrén lefoglaltuk magunknak a szállást. Végülis nem baj, a jó cserkészek 700 méteres szintemelkedést teljesítettek, mi pedig, a kiírás szerint 1450-et, az itiner szerint meg 1510-et a Szentendre - Kő-hegy - Lajos-forrás - Király-völgy - Szőke-forrás-völgy - Rám-szakadék - Dobogókő - Hosszú-hegy - Tölgyikrek - Bölcső-hegy - Lajos-forrás - János-forrás - Kő-hegy - Szentendre útvonalon.

A Helyőrségi Klub felé vezető utunkon három pulóver, csuklya, kesztyű, minden, ami kell, mi tagadás, a deres autók is mutatják, hogy fogvacogtató hideg van. A hajnal viszont kellemes időt ígér, és ez így is lett, egész nap sütött a nap, a Rám-szakadékban fáztunk utána egy kicsit, mondjuk, de az érthető volt. A nevezés előtt, a napi jó cselekedet is megvan, egy néninek visszük fel a Helyőrségi Klubba a hatalmas csomagjait. Gyors nevezés, az indulási időnk 6:20.

Szentendrét elhagyva szolid kaptatón vezet az utunk, ami később elveszíti a szolidságát, és jófajta emelkedővé válik. Az utat eleinte építési törmelék maradványai borítja, majd járhatatlan folyami kő (kavicsnak nem nagyon tudom mondani). Hamarosan elérjük a Czibulka János Menedékházat, ahol forró tea várja a túrázókat, de mi nem élünk vele, pár fénykép a kilátást megörökítendő, és már haladunk is tovább a Lajos forrás felé, ahol fél liter vizet egyszerre öntök le a torkomon, egy kicsit meg is nyomja a gyomromat. A forrás mellett a rendezőség zöldalmát oszt, finom, de nem tudom ennyi víz után megenni teljesen, így Májki eszik másfél almát. A gyomrom végülis helyre jön, és a Király völgyet és a Szőke-forrás völgyét olyannyira átbeszélgetjük, hogy semmi emlékem nem maradt mára az útvonalról, biztos szép volt, de nekünk is meglepetés volt, hogy milyen jól mentünk, és már ott is voltunk a Rám-szakadék bejáratánál.

Aki volt ott, az tudja, hogy a természet csodája az a hely, én is földig hajolok a tiszteletére, amint egy kövön elveszítem az egyensúlyomat, és leteszem kezem-lábam. Korlátok, létrák, kutyák (?!), nézelődők. Kicsit feltórlódunk itt-ott, és hamarosan egy egész általános iskolás csoporttal találkozunk, akik kicsit sem halkan próbálják meglelni tanárnőjükkel egyaránt üvöltve a továbbvezető utat. Igyekszünk gyorsan ellépni mellettük, és hátrahagyjuk a természet csendjét korántsem tisztelő társaságot, és folytatjuk utunkat Dobogókő felé kemény emelkedőkön. Az Eötvös Lóránd túristaházhoz érve, forró tea vár ismét minket, ezúttal ebből kérünk, és a két csinos pontőr hölgy által készített zsíros kenyérből is belakunk. Indulás tovább! Átvágunk Dobogókő erdei utcáin, irány a Hosszúhegy, és a Tölgyikrek, majd a Bölcső hegyet is elhagyva, utunk megint a Lajos forráshoz ér. Hazánknak kitűnő szolgálatot tettünk itt, hiszen, ha nem szólunk a velünk, egy ideig együtt tartó katonacsapatnak, hogy le kell térni, akkor ki tudja hol bóklásznának még most is. A fáradtságnak már vannak jelei, egy vízhólyagot érzek a talpamon, Májkinak a forgója jelentkezett be, de a közérzetünk rendben van, nincs megállás, jöhet ismét a János forrás, majd egy kellemetlen kaptató fel a kő hegyig, ami már nemigen hiányzott ennyi út után, majd le is kellett onnan ugye ereszkedni, ami talán még jobban nem esett jól a térdeinknek. Hamarosan ismét elértük a Czibulka János Menedékházat, ahonnan már csak a szalagozás mentén kellett visszamennünk Szentendréig, ami elég unalmas szakasz volt, mezők és szántóföldek mellett. Itt már csípős volt a szél, de mentünk rendületlenül, egészen a célig. Örültünk, mert a cél az volt, hogy 11-12 óra alatt teljesítsük a távot, de látszik, hogy simán bementünk 11 óra alá, a célban, az ellenőrzőpontos füzetünkbe 16:50 kerül az érkezési időhöz, tehát egy nagyon jó, 10 óra 30 perces időt mentünk. Még a katonacsapat zömére is rávertünk egy jó negyedórát, csak azok érkeztek be előttünk, akik Szentedre előtt futásra adták a fejüket.

A célban fáradtan vesszük át az oklevelet és a kitűzőt, asztalhoz roskadunk és ismét jót lakmározunk az időközben Dobogókőről Szentendrére áttelepült hölgyek zsíros kenyeréből, majd összeszedjük magunkat és autóba ülünk. Nagyon jók voltunk. Mehetünk haza…

Szponzoráció: Kisgyón Kupa

Kisgyón felé vettük az irányt, idén kitudja, hogy hányadszorra. Nekem bejön az a környék, nem is kicsit, viszont a késői érkezés miatt már nem neveztünk a Kisgyón Kupára. Helyette egy nyugis sétát tettünk a szeptemberi napsütésben, kellemes, szellős, árnyékos fák között, az ismerős tájon, végig a kék jelzésen az Erdei Szentély, a Védett Geológiai Feltárás, majd a Hamuház útvonaláig, majd elmentünk a Csikling várig, aztán rátértünk a piros jelzésre, majd véletlenül (kicsit elbeszélgettünk az élet nagy dolgairól, és nem vettük észre a piros jelzés letérését) a zöldre. Utunk folyamán megállapítottuk, hogy lehet, hogy simán be kellett volna nevezni a Kupára, mert a 32 kihelyezett pont közül kb. 10 mellett mentünk el, szóval ha még térképünk és itinerünk is lett volna, akkor lehet, hogy megtaláljuk az összeset. A rendelkezésre álló 250 perc mindenesetre, egy rendesebb túratempó mellett, lehetővé tette volna, úgy érzem.
A túra nem volt túl nagy, szerintem max tíz km-t mentünk, ami tényleg csak arra jó, hogy kicsit megmutassam a bakancsomnak, hogy még nem felejtettem “őt” el, de az idő kellemes volt, a büfében vett hamburger a régi időket idézte, utána meg az otthon főzött csípős lecsó utánozhatatlan volt, főleg a kísérő Somlói Hárslevelűvel.

Legközelebb, remélem, már kitűzős/jelvényes-emléklapos túráról számolok be, amelynek távja legalább ötszöröse a mostaninak :)

Szponzoráció: Vértes

Péntek este a rádiót 04:00-ra állítottam be, és ehhez képest 03:59-kor felpattant a szemem. Gyors reggeli teendők, majd lábragasztás, hátizsák összepakolása, és irány a buszpályaudvar, nagyon reggel van, túl korán indulok, majd’ húsz perccel előbb érek oda a megbeszélt idő előtt.

Nézelődöm. Nénik a piacra igyekeznek, a tinik meg hazafelé a diszkó után. Jelentős a kontraszt. A nénik kipihentek, a lányok elcsigázottak, beesett szeműek, elkent festékűek. Aztán Májki is beérkezik, ő sem néz ki jól, de már sorolja is a panaszokat, hogy itt fáj-ott fáj. Jó előjel egy 50 km-es túra előtt.

A buszra felszállva kiszúrunk két másik túrázót, majd néhány perces utazás után lövök egy képet a felkelő napról, nem lett túl éles, de még így is szép. Már ezért megérte felkelni 4-kor.

Gántra érve kicsit tanácstalanok vagyunk, hogy merre van az iskola, ahol a nevezés van, de a buszon kiszúrt túratársak gyorsan segítségünkre sietnek, és útba igazítanak. Csöpög az eső. Nem vészes, de ez a már-már kellemetlen kategória. Bemegyünk az iskola épületébe egy gyors folyóügy intézésre, majd mire kijövünk, az eső már el is állt, és az egész túra alatt így is maradt. Gyors nevezés, az indulási időnk 6:20.

A Gánton átvezető műúton indulunk utunkra, örülünk, hogy végre ismét megyünk, a borzasztó emlékű Mezőföld 60 után, immár nem kánikulában, sőt, mi több, kellemesen lengedezik a szellő. A kék háromszög jelzésen kezdődik a kaptató, elhaladunk a Kitelepítési emlékmű mellett, amely mellett szakadt-szomorúan lóg a magyar zászló.

Hamarosan az Anger rétre érünk a sárga plusz mentén, ahol megkapjuk az első pecsétünket, megállapítjuk, hogy a tempónk kifejezetten jó. Holdbéli (vagy inkább Marsbéli) tájon keresztül vezet a túristaösvény, felhagyott bauxitbánya ez, amely csúnya sebként éktelenkedik a Vértesben. A természet lassan visszafoglalja, ami az övé, fák, bokrok zöldellnek mindenfelé. Rákanyarodunk a sárga túristajelzésre, elérjük a fát, amelyet egy Mária kép díszít, itt egy ceruzával kell felírnunk a kihelyezett kódot, itt nincs pecsételés, és nincsen pontőr sem. A sárgán továbbindulunk, majd elérjük a kéket, majd a kék pluszt, lecsorgunk a Juh-völgyön, majd felmászunk a Géza pihenőig, ahol jól kilihegjük magunkat, és felírjuk az ott kihelyezett kódot, hiszen itt sincs pontőr, sem pecsét. A 25 km-es táv itt válik le az 50-estől. Innen Csákberényig lejtő, jó 7 km gyaloglás vár ránk addig, megbeszéljük, hogy ott, ha törik, ha szakad, bedobunk egy pohár sört, csak hogy hidratáljuk a szervezetünket.

A csákberényi teleháznál kedvesen kínálnak minket szőlőcukorral, szódával, utóbbira rá is rabolunk rendesen. Hiába, minden folyadék jól tud esni ilyenkor. Útbaigazítanak minket a kocsmáig, ahol nem túl gyorsan, de azért kiszolgálnak minket, kiülünk a teraszra, és leöblítjük a torkunkat a hűs malátalével, biztosítjuk a sóutánpótlást, és eszünk is. Ez egy kis kitérő volt, így dolgunk végeztével visszafelé igyekszünk a teleházig, és ott a zöld keresztre térünk rá. Két futó srác eltrappol mellettünk, utánuk szólunk, hogy épp itt kellene lefordulni jobbra, de nem hallgatnak ránk, futnak tovább, majd pár perc múlva ismét elhúznak mellettünk, belátták, hogy tévedtek. Ismét emelkedő jön, nem is kicsi, de felmászunk rá, ma nem foghat ki rajtunk semmi. A tetőn kifújjuk magunkat, iszunk, szőlőcukor az arcba, és már megyünk is tovább. Rátérünk a zöld jelzésre, és becélozzuk Csókakőt. Az ellenőrzőponton, a pecséten kívül, zsíros és lekváros kenyér vár ránk, hagyma, erős paprika, szódavíz, mi kell ennél több?

Kifújjuk magunkat, és elkövetjük azt a hibát, hogy nem kérdezzük meg, hogy a várba fel kell-e menni, hiszen a zöld és piros, várhoz vezető útvonalat kell követni, az pedig a várba vezet. Felcaplatunk a lépcsőn, azért 30 km környékén már nem esik olyan jól, a vár bejárata előtt egy eléggé dezorientált férfi ül, láthatólag jegyeladással üti agyon a szabadidejét. Tisztelettel megszólítom, hogy ugyan, legyen már oly’ jó, hogy elárulja, hogy a teljesítménytúrázóknak be kell-e menni a várba, kvázi, hogy van-e ott valami. A válasz zavarba ejt: “Mindenképpen”. Még háromszor teszem fel neki a kérdést, különféleképpen, de nem tudom csapdába csalni, a válasz mindig egy leszedált lajhár “mindenképpen”-je. Hát, mi sem vagyunk restek, gyorsan fel a vár tetejére, ahol semmiképpen sem vár ránk semmi. Lejövünk, szerencsére jegy nélkül azért beengedett minket az emberünk, látjuk, hogy két srácnak hasonló problémái adódtak a kapuőrrel, így mondjuk nekik, hogy nehogy bemenjenek, aztán megyünk is lefelé a lépcsőn. Ezzel a mutatvánnyal egy 15-20 percet elveszítettünk, de mi legalább a várban is voltunk.

A kék jelzésre térve, a várvölgyön gyorsan áthaladunk, ez az egyik legszebb szakasz, majd elindulunk a Pátrácos névvel ellátott ellenőrzőpontig. Ezen a környéken rengeteg szeder nő, és ha már a vértesi medvék nem ették meg, hát mi elettük előlük. A Pátrácosnál műzliszelet vár minket, és egy újabb pecsét. Egy kisebb szerelvényigazítás után tovább megyünk, nemszeretem aszfalt után rátérünk a zöld jelzésre, elindulunk Szentgyörgyvár irányába, ahol később a kék négyzet jelzésre rátérve Mindszentpuszta a következő megálló, pecséthely, ásványvízosztó hely. Elég sokat változott a mindszentpusztai környék, amikor legutóbb arra jártam 2007-2008 környékén, meglehetősen le volt pukkanva, de most szépen felújított háznak tűntek, legalábbis kívülről. A talpam ég, Májki lábujjain vízhólyagok (szerinte vízlabdák) nőttek, de nem pihenünk sokat, sőt, az utolsó 6,3 km-t annyira megnyomtuk, hogy egy óra alatt legyalogoltunk Gántig, ami egy ideig nem nagyon akarta megmutatni magát, aztán néhány, lovak által telepített akna átlépése után megpillantottuk a templomot, márpedig, ha templom van, akkor Gántnak is kell lenni!

Az iskolába visszatérve, megállapítottuk, hogy nagyon jó időt jöttünk, és ha a csókakői várba nem mentünk volna fel, bőven tartottuk volna (vagy akár meg is döntöttük volna) az idei 50-es túrák szintidejét, de így 10:20 perc alatt sikerült végigmenni a hivatalos kiírás szerinti 50 km-t és 948 m-t. A célban kedvesen köszöntöttek minket, némi adminisztráció után oklevelet és egy szép jelvényt kapunk.Az iskolában zsíros- és lekváros kenyér vár minket, kihallgatjuk a kulisszatitkot, hogy a csókai ellenőrzőpontról hoztak nekik utánpótlást, jól beeszünk, és – mivel hazafelé urak vagyunk, van fuvarunk – beülünk az autóba, és jóleső fáradtsággal hazafelé vesszük az irányt.

A túra szervezettsége kitűnő, a jelzések eltéveszthetetlenek, az itiner, és a térkép nagyszerű (a csókakői félrevezetettségünk ellenére is), az ellátmány páratlan. Ennél pozitívabb benyomásom, talán még egyetlen túrán sem volt. Köszönjük a Gyöngyvirág Természetbarát Egyesületnek!

Szponzoráció: Mezöföld 60

Okulva az előző beszámolókból, túra gps-el ( felesleges volt ), jókora adag önbizalommal és kalandvággyal indultunk neki a túrának, amely az elmúlt 80 év legmelegebb napjára esett  Úgy gondolom, az ilyen túrák után sütnek a túrázókra olyan bélyegeket, hogy “nem normális”, esetleg “megszállott”. A túra vége felé már magam is hajlottam rá, hogy igazat adjak nekik.

A lehető legkorábban, 6 előtt indultunk neki a túrának. Az induláskor már látszott, hogy ez nem egy tömegrendezvény lesz, tehát nem kellett attól tartanunk, hogy elfogy a térkép -nevezzük így, amit kaptunk-, vagy nem marad a végére a gulyásból -ami olyan finomra sikeredett, hogy kárpótolt az egész napi borzalomért!

A kedves útbaindító szavak útán Sárkeresztúr felé vettük az irányt, kissé vadregényes tájon – mitagadás, ezek tényleg nem a megszokott, jól bejáratott, kitaposottt, karbantartott túrautak, de nem is erre készültünk, no – meneteltünk, a harmatnak köszönhetően gyorsan össze is sároztuk magunkat derékig.  A mezőföld tényleg nem egy dimbes-dombos táj, ettől függetlenül megvan a maga szépsége,  rengeteg vadat látni, és a művelt területek is varázslatosak tudnak lenni olykor.

Az itiner által jelzett 6,5 km-re lévő pont mintha kicsit távolabb lett volna – amúgy jellemző volt, hogy az ellenőrző pontokon áthaladva roppant kedves, ám meglehetősen tájékozatlan segítőkbe botlottunk, lévén soha senki nem tudta, mekkora távot is hagytunk magunk mögött pontosan (jellemzően a “kb 30 km-nél vagytok” -ez volt 40-nél, vagy  “még jó 5 km a következő pontig” (legalább 7 km volt). Ám ez sem szegte kedvünk.

Az 1. ellenőrző pontig eseménytelenült telt az utunk, Sárkeresztúrról kiérve azonban egyre több birkanyáj mellet vitt el az útvonal, ennek megfelelően duplázódot, triplázodott a minket támadó legyek száma is.

Aztán szép lassan feljebb kúszott a nap, elmúltak a legyek, jött a kánikula. A 2. pontnál aszalt gyümölccsel és nápolyival vártak, de nem árulták el, mi vár ránk a következőkben, amiről csak egyet mondhatok: a sárvíz környékét az ellenségeimnek, még tavasszal sem kívánnám, nem hogy nyakig érő hőségben. A leírásban az szerepelt , hogy a töltésen kaszálatlan fű nehezítheti a gyaloglást. Nem tudom, hogy a kaszálatlan fű milyen lett volna, de azt tudom, hogy a lekaszált, nád és sástörekkel borított hepehupás, soha véget nem érő szakaszról nem fogok jó szívvel megemlékezni az emlékkönyvemben. Ha nincs mellettünk végig a csatorna békanyálas -de a 40 foknál mindeképpen hidegebb –  vize, valószínűleg ott be is fejezzük a történetet. Felvettük hát a hosszú ujjas inget, hosszú nadrágot, fejre csavartuk a napellenzőt, és 20 percenként zokniig áztattuk magunkat a hűs nedűvel, néha-néha pedig egy bokor alá vackoltuk magunkat, amikor már a hőség kezdett felülkerekedni rajtunk.

A 3.ellenőrző ponton roppant jól esett a zsíros és margarinos kenyér lilahagymával, majd nekivágtunk még egy kis töltésen való sétának és a biztonság kedvéért dél környékén az aszfaltot is megízleltük. Meglehetősen furcsa emberek lakják a környéket, a legtöb autóban össze lehet kötve a duda a klímával, mert annak ellenére, hogy jó túrázókhoz mérten az út bal oldalán lehúzódva haladtunk, rengeteg autós úgy nyomta a dudát, mint süket a csengőt. Egészségükre váljék, remélem később defektet kaptak, és legalább egy kérekcsere erejéig megnapoztatták a hátukat így dél környékén.

Beérvén a 4.pontra a sárszentmiklósi Korcsmába, a kedves kocsmáros néni kiosztott pár gyors pecsétet és néhány pohár sört. Kérdésemre, hogy eleddg mennyien is voltak már itt, csak annyit válaszolt; – Hú, hát már nagyon sokan. Kicsit megrettenve néztünk össze társammal, és rákérdeztünk, mégis mennyi az az annyi.  – Hát itt volt az a 3 fiú, meg még legalább 5-en, vagy 6-an, kb 10-en már biztos itt voltak”. Ekkor megnyugodtnuk, nincs vész, nem hagyott le minket egy láthatatlan légiónyi túrázó, nem vagyunk lemaradva nagyon. A vízkészlet feltöltése, pár perc üldögélés az eldugott hátsó szobában és újra várt minket a kánikula  2 utcával később 2 gombóc vizes, jó alaposan kimért adag fagyi – ennél jobban lehúzni egy kanálról a fagyit szerintem fizikai képtelenség, nehogy véletlenül több kerüljön a tölcsérbe.

Az 5. pont a nem messze lévő Big Daddy (már nem működő kocsma) mögött található – itt sem igazán tudták mennyi is van még hátra. Szőlők, gyümölcsösök alatt indultunk tovább, majd kukoricások és szántóföldek között haladtunk tova. A nap egyetlen fénypontja – sötét foltja- a 15:00-tól 15:03-ig tartó átmeneti felhős időszak volt. Mindenesetre érdemes vetni egy pillantást az itinerre, amin ezt a kacskaringós, labirintusba illő tájat egyetlen mondattal elintézi. “Árnyas, ligetes szakaszokon áthaladva elérünk Kislókig”. – vagy valami hasonló, de tartalmilag és hosszúságilag ezzel egyező barokkos körmondat volt. Szerencsére itt már 5-en mentünk, így akadt közöttünk olyan, aki tizedjére volt itt, ám néha még ő is keresgélte az irányt. A szalagozások megvoltak, igaz soha nem a kereszteződésekben, hanem gyakran egy egyenes szakasz kellős közepén, így csupán megbizonyosodhattunk róla félóránként, hogy “pfű, oké, most derült ki, hogy jófele jövünk”.  Kissé aggódtunk is néha, nem a három nappal ezelőtti tájfutó versenyről maradtak-e ott az olykor fűszálakra kötött neyloncsíkok.

A 6.pontra ismét egy kellemes aszfaltos séta után  találtunk rá, ahol közölték, hogy még 13-15 km van hátra ( kb 10 volt, de inkább 9 ), valamint tudatták velünk, hogy eddig sokan feladták, és pár embert el kellett szállítani. Meleg volt no, ha még nem említettem volna. Itt volt jeges víz – utólag is köszönjük, életmentő volt – majd dimbes-dombos tájon elértünk a 7.pontba Billerhez, ahol 2 jókedélyű hölgy és egy nem kevéssé jókedélyű szittya magyar, hagyományőrző férfiú várt ránk vízzel, pogácsával, láncinggel, karddal, puskával. Üdítő kis beszélgetés és pihenés után nekivágtunk a végső szakasznak, ahol meg kellett kerülni egy “csöpp” birkatartó telepet, majd besétálni a célba.

A már említett fenomenális, kellemesen csípős babgulyás előtt megkaptuk az oklevelet, és egy pofás kis égetett agyagérmét.

Összességében elmondhatom, hogy a nagy meleg erősen rányomta ítélőképességemre a bélyegét.

Az itiner és a térkép minősége ( egyazon 60-as táv kétféle térképrajzával is találkoztam… ) nem javult, de hát lassan ez lesz a túra védjegye. Különben is készülhettünk rá, olvastunk róla.  Ez amolyan 3-as fölé.

A szervezők kedvessége nem ismert határokat, itt egy nagy csillagos 5-ös.

Az emléklap kedves, és a kitűző helyett adott cserépkorong is szépre sikerült.

Egyszóval, ha nem júliusban lenne a túra, még azon is elgondolkodnék hogy jövőre ismét nekiállok. Így azonban kicsit még ódzkodok tőle.